Nehéz erről írni… Nem is
fogok hosszan.
Az utolsó napokban
mindenből az utolsókat rúgjuk. Utolsó kísérletek a laborban, utolsó edzés,
utolsó vacsi ezzel-azzal, utolsó bölcsi, utolsó játszóház, utolsó uszi, utolsó
óceán-parti séta, utolsó szörf, utolsó ebéd a kedvenc helyünkön, utolsó fotó a
pálmafákkal és Maxival… Közben lassankint eladjuk magunk körül a bútorokat,
Bálint dolgait, az eddig megszokott dolgokat. Elbúcsúzunk kollegáktól,
barátoktól, ismerősöktől… Persze van egy csomó dolog, amit nem szerettünk itt
(ld. korábbi bejegyzés) és van egy csomó dolog, amit nagyon várunk otthon,
mégis szomorúak vagyunk, nagyon nehéz ez. Bálint néha elmondja, hogy „jepülő”,
„papa-mama” „mennyi gyejek”, azaz érzi, hogy valami változni fog, de nyilván
nem érti a dolgot. Ő is feszült és mi is… Aztán néha elmondja, hogy „Nono…
bőcsi” (ez a kis barátnője a bölcsiből), sőt tegnap azt is mondta, mikor egy
ajtó nyílt a folyosón, hogy „Zsófi… jepülő”… gondolom azt hitte ő jön vissza
hozzá. A játszóházas „Anna” és „bate bate”-t már csak mellékesen megjegyezve…
Beszélgettünk barátokkal,
hogy miért is ilyen nehéz ez. Azt hiszem már meg is van a válasz: ahol a
gyermeked születik, az a Te városod, és ha onnan eljössz, egy darabot kitépsz a
szívedből, ami itt marad.
Jó lesz otthon és Bálint
is majd belerázódik, jó lesz a sok nagyszülői/baráti kényeztetés, hogy mindenki
magyarul beszél, és találkozik gyerekekkel, de egy dolog nem fog változni:
Portó szava: Bálint…
Végül exegi monumentum,
eme felemelő periódus képekben:
